>>19817>Szexuális zaklatás az, ha élőben molesztálnak valakitNem feltétlen. Ki mondja meg, hol a határ?
Például futottál-e már lány után az utcán, aki pár perccel ezelőtt azt mondta, hagyd békén örökre, és tudtad, ha ott, akkor hagyod, hogy rohanjon tovább, nem csupán a szemed elől, de az életed lapjairól is eltűnik, és soha a büdös életben nem fogsz hallani róla?
Ragadtad-e meg úgy karját, hogy érezted a haragtól lüktető vérét ereiben, és vergődése közben szorítottad-e meg úgy fejét, hogy ujjaid mélyen belemarjanak arcbőrébe, hogy ne legyen képes se beszélni, se pedig a tekinteted elől menekülni, néztél-e, szinte nyársaltad-e fel tekinteteddel a könnytől és dühtől fátyolos szemeit, és kimondtál-e egyetlen egy, talán már máskor, de soha olyan őszinteséggel, szenvedéllyel, hévvel, soha olyan mélyről felszínre szakadt, feltörni vágyó érzelmektől fűtött, tiszta, késként ható, mélyre maró, bódító és józanítő szót: a szeretleket - visszafordítotva ezáltal a látszólag visszafordíthatatlan?
>vagy ha konkrétan személyes email címre küldenek megállás nélkül cuccokat. Főleg akkor bajos, ha fiatal a célszemély. Szintén nincs így. Ismertél-e olyan lányt, aki addigi életét szürke, élményektől mentes, fakó burokban élte, elszeparálva a világtól, valóságtól, szinte rabként, láncon sínylődve az ostorként lelkébe vert "helyes" és "helytelen" között, és soha nem látott más alternatívát, lehetőséget, csak azt, hogy marionettként táncoljon úgy, ahogy mások elvárták tőle, és mikor próbáltál valami egészen mást és újat mutatni, mikor a küszöbén volt annak, hogy letépje láncait, és végre szabad legyen, az ismeretlentől való félelmében, saját érzelmei megéléstől való rettegésében, ki nem mondott vágyai fojtogató szorításában, akárhányszor csak sikerült volna, visszaszaladt a komfortos, mások és önmaga által emelt nyomorúságos cellájába, de te nem adtad fel, hanem megpróbáltad újból és újból és újból kiszabadítani onnan - a végén viszont már nem volt más, csupán az internet adta lehetőség, és akkor, ott, minden érzelmed, kreativitásod, kitartásod beleölve, sosem lassítva, sosem megállva, addig kérlelted, provokáltad, kínoztad, aláztad, gyűlölted, ütötted, hergelted, manipuláltad, fenyegetted, míg végül egy nap, a harag és megtörtség között ingázva, egy törékeny pillanatban végre, valahára meglátta önmagát és az igazságot szavaid tükrében, és saját maga bontotta le a mások, és önmaga által épített falait?
És ha valamelyiket is átélted, megélted valamilyen szinten, rájössz, hogy nincs az a törvény, amit langyos, fakó termekben és szobákban krákognak fel magukból nyakkendők, öltönyök, talárok és egyenruhák szorításában, nincs az a szabály, amit rizsporos álszentséggel, és kimértséggel tálalva próbálnak letuszkolni a torkodon, megmondva, kimondva mi bűn, és mi nem, ami egy férfi és nő között történhet.
